I. Rákóczi György pataki ágyúöntő műhelyének kutatása

   2006-ban A Magyar Nemzeti Múzeum Rákóczi Múzeuma 2006-ban tervásatást kezdett a sárospataki várkertben. A kutatási projekt célja I. Rákóczi György pataki ágyúöntő műhelyének lokalizálása és feltárása volt. A 2006-os ásatási szezon során sikerült azonosítani és részlegesen feltárni az ipartörténeti kuriózumnak számító objektumot.

  I. Rákóczi György már uralkodásának legelején nagy figyelmet fordított a tüzérség fejlesztésére, fejedelemsége idején a magyar tüzérség egyik fénykorát élte. A rendelkezésünkre álló forrásokban mindenekelőtt az a nagyszabású ágyúöntési tevékenység tűnik fel, melyet Rákóczi uralkodása folyamán egyre növekvő mértékben folytatott. A tüzérség fejlesztése együtt haladt Rákóczi magyarországi birtokszerzéseivel: 1631 és 1644 között a pataki, munkácsi, makovicai, lednicei, sárosi, ónodi szerencsi, 1644 után pedig még a tokaji, regéci, ecsedi, pocsaji várakat s általában a linzi békében megszerzett hét vármegye erősségeit kellett ellátnia lövegekkel. Az erdélyi és partiumi várak számára a gyulafehérvári ágyúöntő műhely dolgozott, a magyarországi ágyúszükséglet ellátását pedig Patakra koncentrálta.

   A sárospataki ágyúöntőház folyamatos működését 1631-től tanúsítják írott források. Az 1631 és 1648 közötti időszakban 4 ágyúöntő mester dolgozott, akik összesen mintegy 80 ágyút és 10 harangot öntöttek. I. Rákóczi György halála után, 1648-től már nincsen adat a további üzemeltetéséről. Az 1650. évi, 1657-ben átírt urbárium megjegyzés nélkül sorolja fel. Az 1672. évi tűzvész után, amely csaknem az egész belső várost elpusztította, az 1676. évi urbárium szerint az öntőház a szomszédos uradalmi épületekkel együtt "csak üszögében vagyon". A 18. század első felében még nem ment feledésbe az ágyúöntőház egykori rendeltetése, mert az akkori összeírások mind ezen a néven sorolták fel. Az 1759. évi urbárium szerint ennek és a szomszédos gazdasági épületeknek részben még a romjai, részben már csak alapfalai láthatók. A 18. század végére aztán ezek is eltűnnek. Rőmisch Ferenc várostérképein 1785-ben már nem is jelölik ezeket. Az ágyúöntőház első említését Patak városának 1631-es urbáriumában találjuk. Itt a "belső város" házai után "az Var kapuia eleott az urunk hazai" között sorolják föl. A helymeghatározás szempontjából fontos forrás I. Rákóczi Györgynek feleségéhez intézett, egyik 1644. évi levele, melyben ezt írja: "az mely házban magunk szállásán voltunk…nem nyugodalmas ház, álgyú öntő ház, kováts méhel, prefektus háza közel lévén hozzája, sürgést, dörömbölést eleget hallani". A szoba, amelyben a fejedelem ekkor megszállt, más levelekből megállapíthatóan a várkastély DNy-i sarokszobájának emeleti szobája volt, és ezzel szemben állt az ágyúöntőház. Az ágyúöntőházról és tartozékairól, az olvasztókemencéről, az öntőmesterekről, s az öntés menetéről bőséges iratanyag maradt ránk a Rákóczi-család levéltárában, melyet Détshy Mihály gyűjtött egybe és dolgozott föl. A forrásokból elénk táruló képet a régészeti megfigyelések több ponton még árnyaltabbá teszik (1. kép).

2006-ban a geofizikai mérésekkel (2. kép) lehatárolt területen hat szelvényben folyt ásatás, s öt szelvényben került elő az ágyúöntőház valamelyik részlete (3. kép, 4. kép) , A mintegy 300 m2 megkutatott területen nem sikerült az épületet teljes kiterjedésében feltárni, így annak pontos alaprajza és (át)építési periódusai még nem tekinthetők tisztázottnak. Az északi részen feltárt kétosztatú épületrészhez (5. kép, 6. kép, 7. kép, 8. kép ) délről egy osztatlan, nagyobb alapterületű épületrész csatlakozott, amelyet a tulajdonképpeni öntőműhellyel azonosíthatunk. Ebben a helyiségben sikerült részlegesen feltárnunk az olvasztókemence kőalapját, s a kemence téglafelépítményének egy megmaradt részletét (9. kép, 10. kép), valamint a kemence tüzelőterébe vezető lépcsős lejáratot (11. kép, 12. kép). A források tanúsága szerint a kemencét többször is átépítették, javították. Erre először 1633-ban került sor, amikor a megrongálódott épületet is helyreállították s a kemencét olyan méretűre építették, hogy 150 mázsa, mai súlymértékkel mérve kb. 10 tonna rezet és ónt olvaszthattak benne. Debreczeni Tamás prefektus a helyreállítás után 1633. június 14- én büszkén írta a fejedelemnek: "Mind öntőház, kemence és fúróház oly s kész is, hogy jobb afféle, nem tudom, Magyar-és Erdélyországban hol lehet". 1646 februárjában Debreczeni Tamás prefektus többször beszámolt leveleiben arról, hogy a kemence fenekét átépítteti, s ahhoz tűzálló, "passaui" tégla küldését sürgeti. Már az 1633. évi kemenceépítéskor említik a "passaviai téglát", melyből akkor nagyobb mennyiség maradt Patakon. A feltárás során valamennyi épületrész betöltéséből került elő ilyen típusú, jellegzetes szürke színű, grafitos tégla töredéke, a kemencealapozás mögötti lépcsős lejáró bontása során ugyanakkor nagy számban láttak napvilágot ép kemencetéglák is (13. kép). Ezek nagy része a magas hőtől üvegesre égett (14. kép, 15. kép ).

A levelezések az ágyúk készítésének menetéről is tájékoztatnak, a feltáráson előkerült tárgyak jelentős számú csoportja pedig további adatokat szolgáltat az ágyúöntés technológiájához. Ez a következő műveletekből állt: a formák elkészítése, lebocsátása az öntőgödörbe, majd betemetése. Ezt követte az öntés, lehűlés után az öntvény kiásása és kiemelése, a forma kibontása, a bélvas kihúzása a csőből, az öntvény felületének a letisztítása, a cső és a gyújtólyuk kifúrása, a kész ágyú mázsálása és kipróbálása. Az ásatás során sok negatív öntőforma-töredék látott napvilágot, két helyen koncentrálódva az épület külső falsíkjának közvetlen közelében (16. kép). A több száz formatöredék zöme másodlagosan megégett, deformálódott, több töredék azonban restaurálás után vélhetően nagyobb formarésszé áll majd össze (17. kép, 18. kép, 19. kép ). Néhány pozitív öntőforma a kemence mellől került elő (20. kép, 21. kép). A kész formát a kemence előtt kialakított öntőgödörbe állították. A még csak részben feltárt olvasztókemence előtt megfigyelt ovális alakú, 110x170 cm-es gödör aligha értelmezhető öntőgödörként, tekintve, hogy a források szerint általában több formát egyszerre helyeztek el az öntőgödörben. Ezt a problémát csak a kemence és környezetének teljes feltárása fogja megoldani.

A Patakon öntött ágyúk mind bronzból, vörösréz és ón ötvözetéből készültek. A jelentésekből és számadásokból az öntéshez használt réz és ónmennyiség arányára is kapunk tájékoztatást, ezek 95-96 % réz és 4-5% ón keverési arányt mutatnak, mely igen alacsony óntartalmú bronzot eredményezett volna. Általában azonban nem csak színrezet adagoltak, hanem tönkrement ágyúk és harangok bronzát, ún. "materiás rezét" is beolvasztották, továbbá a formákból túlcsordult és a csővégekből lefűrészelt bronzdarabokat, s a cső és a gyújtólyuk kifúrásánál nyert furadékrezet is felhasználták. A rosszul megépített kemencék fenekén az öntések során nagyobb mennyiségű réz maradhatott, melyet bizonyítanak a műhely környezetéből előkerült leletek is. Az ágyúöntők a szakszerűtlenül vagy éppen szándékosan rosszul megépített kemencék alján visszamaradt drága rezet ellophatták, ezért az öntés után nemcsak az ágyúkat, hanem minden maradék és hulladék rezet lemértek. Ennek fényében meglepő, hogy a műhely körüli szemétrétegekben rengeteg kisebb-nagyobb, formából túlcsordult, kifolyt bronzolvadékot tártunk fel (22. kép). A legnehezebb munka a források tanúsága szerint a gyújtólyuk és a cső kifúrása volt. A Debreczeni Tamás prefektus jelentésében említett "fúróház"-ban zajlott az öntvények fúrása mellett a csiszolásuk, tisztogatásuk és felszerelésük is, melyet ácsok, kovácsok és kerékgyártók végeztek. Az ágyakat és kerekek vasalása is helyben történt, a források mellett erre utal számos előkerült vasalás is. Az ágyúk próbája egyik előfeltétele volt annak, hogy az öntőnek kifizessék a járandóságát. Noha erre vonatkozó forrásunk nincsen, úgy tűnik, hogy a próbalövés nem mindig járt sikerrel. Ezt bizonyítja a műhely keleti fala mellől előkerült szétrobbant ágyúcső-töredék, mely mérete alapján egy kivételesen nagy, 30 fontos golyóval járó ágyú darabja volt.

Az ágyúk felületét általában gazdag díszítéssel és feliratokkal látták el. Az ágyúknak többnyire nevet adtak, a patakiaknak csaknem kizárólag állat- nagyrészt madárneveket. A névadó állat alá került a névvel kapcsolatos vers, mely az öntés vagy felállítás helyét is tartalmazta. Feliratba foglalták a fejedelem nevét és címeit, családi jelmondatát, melyet kiegészített a családi címer, s felirat örökítette meg az öntő nevét és az öntés időpontját is. Az ágyúk díszítéseiről, feliratairól az ágyúleltárak részletes leírásaiból kapunk tájékoztatást, ezt kiegészíti a feltáráson előkerült öntőformák vizsgálata (23. kép, 24. kép, 25. kép, 26. kép, 27. kép, 28. kép, 29. kép )

A levelezésekből és a leltárakból megismerjük a Patakon készült ágyúk kaliber, csőhossz és röppálya szerint eltérő típusait. A fejedelem és tisztviselői általában a "lövőszerszám" gyűjtőnevet használták, ezen belül megkülönböztettek ágyúkat és tarackokat, utóbbiakat kisebb kaliberük és súlyuk alapján "apró lövőszerszámoknak" is nevezik. A 10 fontos ágyúkat általában mint "falkonokat" említik. Ezek viszonylag hosszú, karcsú csövű ágyúk voltak. A 30 fontos ágyúkat "öreg ágyúknak" mai értelemben nagy ágyúknak mondták. Ezek viszonylag rövidebb csőhosszal a nehéz faltörő ágyútípushoz tartoztak. A levelezésekből tudjuk, hogy 1647-ben két 80 fontos kaliberű, 25 mázsa súlyú "halbiczot" haubicot is öntöttek Patakon. Ezek a mozsarak típusához közel álló, igen rövid csövű és nagy űrméretű tűzfegyverek voltak.

A pataki ágyúöntő műhely a források szerint nem foglalkozott a kisebb tűzfegyverek, szakállas puskák, muskéták gyártásával. A sok ezer darabra menő szükségletet a fejedelem a magyarországi és erdélyi német városok puskaműveseitől pénzért szerezte be. A szertüzérség eszközeit, gránátokat, bombákat, petárdákat és különböző gyújtó, vagy robbanó "tüzes szerszámokat" viszont helyben készítették, csakúgy, mint az ágyúgolyókat. A különböző tüzérségi eszközökből a feltárás során nagyon sok előkerült, figyelemre méltó az ún. aprópuskák nagy száma (30. kép, 31. kép, 32. kép, 33. kép).

A feltárás során igyekszünk megkutatni a műhely szűkebb környezetét is, ahonnan már az első szezonban jelentős régészeti leletanyag került napvilágra. Említést érdemelnek a műhelytől északra előkerült reneszánsz korlátbábok (balusztrádok), valamint a műhelytől keletre feltárt kályhacsempe-lelet, mely több mint 30, zömében ép habán kályhacsempét tartalmaz (34. kép, 35. kép, 36. kép, 37. kép ).

A 2006-ban feltárt épületrészek fölé a téli hónapokra védőtető készült, 2007-ben tovább folytatjuk a műhely kutatását. Az idei ásatási szezon célja a műhely keleti falának feltárása, az olvasztókemence további kutatása és a hozzá tartozó öntőakna lokalizálása. Ezzel párhuzamosan szeretnénk megkezdeni a jelentős számú leletanyag restaurálását is.

Irodalom: Détshy Mihály: A sárospataki ágyúöntőház története. Technikatörténeti Szemle V. (1970) 69-116.

Ringer István