Pácin Alsókenderszer - dűlő
A Vásárhelyi terv keretében megvalósuló víztározóépítések kapcsán került sor a Bodrogköz szívében található területek: Pácin – Cigánd – Nagyrozvágy környéki lelőhelyek kutatására. A tervezett víztározó ÉNy-i sarkában található a bemutatandó lelőhely: Pácin –Alsókenderszer-dűlő (1. kép), melyet Dr. Lovász Emese tárt fel – részben a szerző segítségével, 2005 novemberétől, 2006 augusztus elsejéig.1 De mielőtt rátérnék a lelőhely ismertetésére, engedjenek meg egy rövid kitérőt. Sajnálatos módon az ideiglenes víztározó építése során csak az árvízvédelmi gát tervezett nyomvonalában végezhetett a Herman Ottó Múzeum feltárásokat, annak ellenére, hogy a lelőhely nagy része, valószínűleg a majdani hullámtérben – tehát veszélyeztetett területen fekszik. Természetesen a régészeti kutatások mai helyzete mellett szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy egyáltalán a gát nyomvonalának – tehát a legveszélyeztetettebb területnek a feltárását még finanszírozta a megrendelő, a Vásárhelyi konzorcium (magyar állam).2 Nem így volt ez az 50’ 60’ években, amikor az Alföld csatornázásakor számtalan régészeti lelőhelyet pusztítottak el. Azóta azonban számos törvényrendelet született a régészeti lelőhelyek megóvása érdekében. Ennek ellenére napjainkban sem sokkal könnyebb a régészek dolga, ugyanis a megrendelő, a kormány által kezdeményezett megszorításokra hivatkozva több hónap késéssel, illetve egyes esetekben egyáltalán nem fizette ki a Herman Ottó Múzeum (állami intézmény) által elvégzett és becsülettel leszámlázott munkát.3 Ezen anyagi nehézségek miatt az ásatások sem a megfelelő ütemben folytak, sokszor siralmas körülmények között, múzeumi tartalék – tudományos és kutatómunkára szánt pénzekből. A bosszantóan nehéz körülmények ellenére a Herman Ottó Múzeum régészei ezen lelőhelyen, az előre megszabott határidőre befejezték a terület feltárását – annak ellenére – hogy majd’ egy hónapig nem alkalmazhattak fizikai munkaerőt pénzhiány miatt! Természetesen hasonló okokból kifolyólag a feltárt leletanyag raktározása is nehézségekbe ütközhet, nem is beszélve a leletek restaurálásáról esetleg majdani kiállításáról. Ezen okok miatt a lelőhelyről csak előzetes közlemény formájában számolhatunk be – azaz csak a feltárás során szerzett elsődleges megfigyeléseinket adhatjuk közre.
Mindezen szomorú tényekkel ellentétben a feltárt lelőhelyek gazdagsága és a múltról szolgáltatott információbősége lenyűgöző. Főleg annak tudatában, hogy a Bodrogköz területe régészeti szempontból mindig is elhanyagolt – kutatatlan volt, hiszen múzeumi keret gyakorlatilag nincs tervásatásokra és autópálya sem halad keresztül a vidéken, illetve a bevásárlóközpontoknak sem frekventált helyszíne a Bodrogköz. Ezért voltak nagyon fontosak az ideiglenes víztározó kapcsán végzett feltárások. Szinte mindegyik régészeti lelőhelyen előkerültek – sőt túlsúlyban voltak a meglepően gazdag bronzkori telep és temetőmaradványok! A térség bronzkori településszerkezete eddig teljesen fehér folt volt a kutatás számára, ezért különösképpen sajnálatos, hogy a feltárások ilyen, az érdemi munkát szinte lehetetlenné tévő anyagi körülmények között kellett hogy lefolyjanak.
Bemutatásra kerülő lelőhelyünkön is túlsúlyban voltak a bronzkori jelenségek, de ezek mellett, ugyan kevesebb számban, de nagyon érdekes Árpád-kori leletek is előkerültek. A helyszínen feltárásra kerülő kéthektáros területen összesen 200 objektumot sikerült megkutatni. Ebből 132 volt bronzkori, 36 Árpád-kori, illetve 32 objektum kora meghatározhatatlannak bizonyult. A lelőhely egy lapos, alig 1m magas dombháton terül el, melynek tetején bronzkori csontvázas sírok is előkerültek zsugorított pózban. Sajnos a domb tetejét az elhúzódó anyagi viták miatt nem lehetett feltárni, pedig nagy valószínűséggel ott sűrűsödnek legjobban a sírok és a településobjektumok is. Ennek ellenére a feltárt felszínen is szép számmal találunk figyelemre méltó bronzkori leleteket. Az egyik első ránézésre átlagosnak mondható gödörből például rengeteg cseréptöredék mellett egy csizma alakú edény is előkerült, mely kultikus tevékenységre utalhat (2. kép, 3. kép). De számos olyan bronzkori terménytároló – majd később szemetesgödörnek használt objektum volt a lelőhelyen, melyek sok anyagot szolgáltattak. Például a 94. számúban, egy hatalmas hombár rosszul kiégetett darabjait találtuk meg faszéndarabok és átégett föld társaságában (4. kép). Ezért úgy gondoljuk, hogy ezt az edényt ebben a gödörben próbálták kiégetni, de ez nem sikerült, így a rontott példány darabjait otthagyva visszatemették a gödröt. A 85. számú objektumban pedig egy – a környéken nagynak számító, megmunkált kő táraságában találtunk égési rétegeket számos kerámiadarabbal és paticsos omladékkal – melyek közt érdekes, trapéz alakú, két helyen átfúrt hálónehezékek és rosszul kiégetett, nagyméretű tüzikutyák is előkerültek (5. kép, 6. kép, 7. kép). A paticsos omladék pedig egyértelműen paticsfalú, felszíni épületekre utalt, melyek közül néhánynak a helyét is sikerült azonosítanunk azokon a bizonyos „üres” – gödrök által nem bolygatott területeken, melyeken szabályos, téglalap alakban kerámia és paticstöredék csoportosulásokat lehetett megfigyelni (8. kép).
A fekete fényezett, kannelúrás edények jelenléte miatt a települést még biztosan használják a késő bronzkori Gáva-kultúra idejében (9. kép. 10. kép), de a leletanyag nagy része valószínűleg az ezt megelőző időszakra, inkább a középső bronzkor végére datálható, sőt néhány gödörben előkerültek olyan durva megformálású, a többitől elütő anyagú és kivitelű seprűdíszes edények, melyek a kora bronzkori Makó-kultúra jelenlétét is sejtetik.
Ezen kívül található még a lelőhelyen néhány bizonytalan korú – talán késő bronzkori urnasír is (11. kép, 12. kép), sőt két zsugorított csontvázas temetkezés is, melyek közül egyikben egy gyerek és felnőtt csontváza volt (13. kép), a másik pedig hason feküdt – mintha csak bedobták volna a gödörbe (14. kép). Tehát felszínünkön egy viszonylag intenzív bronzkori településsel és egy régészeti szempontból kevésbé látványos temetőrészlettel számolhatunk.
A lelőhelyen feltárt másik korszak az Árpád-kor. Ellentétben az eddig bemutatott bronzkori objektumokkal, ebből a korszakból viszonylag kevés terménytároló, illetve szemetes gödör került elő. Viszont két teljes egészében feltárható kemencebokor (15. kép , 16. kép), szintén kettő önálló kenyérsütő kemence (17. kép), néhány gödörház (18. kép) és három darab, nagyon izgalmas leletanyagot szolgáltató kút feltárása megtörtént (19. kép). A kemencebokor kifejezés alatt azt értem, hogy egy hamusgödör körül kettő, vagy annál több földbe ásott kemence található, melyek szájai mind a hamusgödör felé néznek. Ezen kemencéket minden bizonnyal kenyérsütésre használhatták eleink. Szerkezetüket tekintve földbe vájt, egyterű, kupolás építmények; kerek, ovális, vagy körte alakú sütőlappal (platni). Feltárás közben meg lehetett figyelni, hogy a kemencék alján található sütőlapot tapasztott agyagból készítették, melybe a jobb hőtartás végett törtkő darabokat helyeztek (20. kép). Ugyanis ezek felmelegedve jobban megtartják a hőt, mint az egyszerű, homogén sárga föld, melybe a kemencéket vájták. Ezen építmények működési elve teljesen azonos az ezer ével későbbi kenyérsütő kemencékével. A tűzteret megrakják fával, felhevítik a kemencét, majd a parázs közé – az izzó tűztérbe behelyezik a kenyércipókat, ahol azok szépen kisülnek. Biztosan nem tudjuk, de egy Árpád-kori kemence élettartama is alig maradhatott el a XX. század eleji falusi kemencékétől, tehát, ha karban voltak tartva – néha újratapasztva – akkor akár évtizedekig is használhatták őket.
A lelőhelyen feltárt korabeli házakról sajnos nem túl sokat tudunk mondani, ugyanis a régészek számára csak azok az épületek tárhatóak fel, melyek alapja a földbe – sőt a sárga altalajba mélyed. Ezeket nevezi a kutatás gödörházaknak. Formájuk általában négyzetes – téglalap alakú. Lelőhelyünkön nem találtunk az építményekben tetőtartó cölöpökre – cölöplyukakra utaló nyomot, tehát ezek vagy közvetlenül a padlóra támaszkodtak vagy a lemélyített gödrön kívül helyezkedtek el (21. kép). Mindenesetre azt megállapíthatjuk, hogy annak ellenére, hogy ezekben az épületekben legtöbbször található valamilyen kezdetleges tűzhely – korántsem biztos, hogy ezekben laktak az Árpád-korban elődeink. Különösen megfontolandó kérdés ez, a következőkben bemutatandó kút feltárásra került, gyönyörűen ácsolt faszerkezetének fényében.
Az Árpád-kori objektumok közül legizgalmasabbak kétség kívül a kutak voltak, ezek közül is kimagaslik a 29. számot viselő, mely nagyméretű, kerek, fekete foltként jelentkezett a felszínen. A kútgödörnek először csak a felét ástuk ki, hogy információkat nyerjünk annak betöltéséről (22. kép). Ezen munka során fedeztük fel, hogy 210cm-es mélységben, az oxigéntől elzárt talajvizes rétegben megőrződött a kút belső, ácsolt faszerkezete. De sajnálatos módon, mivel november közepe felé járt az idő, fel kellett függesztenünk a munkát ugyanis leesett a hó (23. kép). A tavaszi árvizek (és belvizek) elvonultával és a talajvízszint valamelyes csökkenésével viszont következő évben rögtön nekiláttunk a rendkívülinek ígérkező kút teljes feltárásának.
2006 tavaszán tehát, a még mindig eléggé magas talajvízszint ellenére folytattuk a kút bontását, először kézzel, de a 120cm (!) mélységben intenzíven feltörő talajvíz miatt szükség lett a markolóra is, hogy biztonságos módon körbebonthassuk a központi faszerkezetet – elkerülve az omlásveszélyt. A lánctalpas markolóval először csak egy kis tölcsért bontottunk és megkerestük a tavaly már megtalált – de azóta a belvíz miatt mélyen eltemetődött gerenda véget (22. kép, 23. kép, 24. kép). Kézimunkával tisztáztuk, hogy érdemes tovább folytatni a biztonsági tölcsér bővítését, hiszen egy szép, négy tartógerendás, jó állapotban megmaradt, nútolt-zsilipelt szerkezetű kútbéléssel van dolgunk. A „nútolt-zsilipelt faszerkezet”-et a következőképpen kell elképzelni: a téglalap alakú faszerkezet négy sarkán négy darab függőlegesen álló tartógerenda helyezkedik el. Ezen gerendák szépen, négyzetes alakúra bárdoltak és aljuk ki van hegyezve, hogy le lehessen verni őket – ráadásul – két-két oldalukon széles nút fut végig, amelybe felülről eresztik bele a szintén szépen bárdolt, egymáshoz tökéletesen illeszkedő, vízszintesen elhelyezkedő oldaldeszkákat (26. kép, 27. kép). Ezért hívják ezt a kiképzési módot zsilipelt szerkezetnek – hiszen hasonlít a zsilipek működési elvéhez.
Miután láttuk, hogy ilyen rendkívüli kútszerkezettel van dolgunk, csaknem 10m átmérőjű, egyik részén lépcsős aknatölcsért bontattunk az immáron kirajzolódó szép faszerkezet köré. Innentől a kézi ásásé lett a fő szerep. Sajnos az egyre intenzívebben betörő víz szivattyúval való eltávolítása nem volt alkalmazható, mert a szerkezet csak szakaszosan bírta szívni az iszapos vizet. Szivattyú híján csaknem az egész ásatási munkáscsapat vödröt fogott, hogy a munkát folytatni lehessen. De megérte, mert sikerült a faszerkezetet öt deszkasorig kibontani (kb. 350cm mélységig), ekkor viszont elértük a laza, víztartó homokréteget, amely rendkívül ingoványosnak bizonyult és sajnos hamar alámosta az egyik sarkon lévő tartógerendát, így a téglalap alakú kútbélés nyugati oldala beszakadt.
Ekkor ért minket az a meglepetés, hogy a faszerkezeten kívül találtunk egy régészeti ásatáson rendkívül ritkán felszínre kerülő tárgyat: egy teljesen épen megmaradt vasabroncsos favedret, melynek vas abroncsai elkorrodáltak és töredékesek voltak ugyan, de mindegyik fa dongája megvolt, így később – restaurálás után – összeállítható lesz (28. kép, 29. kép). Felszedésekor megfigyeltük, hogy vas füle törött volt és felmerült bennünk a gondolat, hogy talán ezért hagyták ott a kút káváján kívül – méghozzá a kútszerkezet építése során (ugyanis ha már a kész kútba esik bele, akkor a faszerkezeten belül találtuk volna meg. Miután felszedtük a vödröt, lerajzoltuk és lefényképeztük a fa kútszerkezetet, megkezdtük annak szétszedését és kiemelését, ami – mint később kiderült – sajnos nem volt egyszerű feladat. A betörő víz és sár ellenére megpróbáltuk kézzel kiszedni a faelemeket, ami néhány felső darab eltávolítása után esélytelenné vált. Ekkor a markolóval, drótkötél segítségével kihúztuk a négy, szépen bárdolt, körülbelül 150cm hosszan megmaradt, alul kihegyezett, két oldalán nútolt sarok-tartógerendát, majd kikanalaztattuk a többi faelemet is.
A kút tehát eredetileg egy kissé ovális alakú, 330x300cm átmérőjű, szinte függőleges falú, 370 cm mély kútgödörből és a benne található, téglalap alakú, É-D tájolású, 150x70cm-es, nútolt-zsilipelt, faragott faszerkezetből állt. A lelet a térségben egyedülálló, sőt azt is megkockáztatom, hogy Magyarország területén eddig még nem találtak (legalábbis nem publikáltak) ilyen jó állapotban megmaradt, hasonló szerkezetű kutat. Emiatt természetesen önmagában is szükségesnek éreztük, hogy hírt adjunk róla, viszont ami talán még fontosabb: hogy levonjunk néhány tanulságot. Az első az, hogy az Árpád-korban, a XIII. század körül mesteri fokon űzték eleink az ácsmesterséget. Az előkerült deszkák bárdoltak ugyan, de olyan szépen, mintha gyalultak lennének – pedig ezeket olyan helyre szánták, ahol soha senki nem láthatta őket – hiszen víz alatt voltak. Mellesleg ott a szintén bárdolt favödör is, amely készítője már szinte művészi fokon űzte mesterségét, hiszen a vödör dongái olyan pontosan illeszkednek, mintha esztergáltak lennének, pedig bárdoltak – és ez csak egy egyszerű használati eszköz (30. kép).
Tehát tényként állíthatjuk, hogy az Árpád-korban a famegmunkálást mesterfokon űzték eleink. Ezt azért hangsúlyozom többször is, mert igencsak hiányosak ismereteink a korabeli felszíni építményeket illetően. Sajnos az ásatásokon csak a földbe mélyített épületeknek tudjuk a nyomát megfogni – a felszíni – valószínűleg fából készült házaknak nem. Emiatt a legtöbb rekonstrukciós kísérlet fölbe mélyített, kisméretű, putri jellegű házakat valószínűsít, pedig akik ilyen kvalitásosan el tudták készíteni kútjuk belső szerkezetét, azok jól szigetelt, szépen ácsolt földfelszíni boronaházakat is képesek voltak építeni. És azok valószínűleg még szebben nézhettek ki, mint egy senki által nem látott, víz alatt lévő kútszerkezet. A vödör minőségét tekintve pedig joggal feltételezhetjük, hogy ezekben a módos faházakban szép, ácsolt-bárdolt, esetleg díszített fabútorok is lehettek, melyek hagyományát őrizhetik a máig megtalálható népi ácsolt bútorok, mint például a szuszék vagy az ácsolt bölcsők. Tehát eléggé nagy a valószínűsége, hogy egy Árpád-kori településen nem csak putriházak, karámok és ólak állhattak, hanem jóval nagyobb méretű, fából készült – esetleg díszített fatornácos boronaházak is,4 melyek a földfelszínen vízszintesen elfektetett talpgerendákon is állhattak, így régészetileg megfogható nyomuk sajnos nem maradt.
Összefoglalva tehát a kút tanulságait, megállapíthatjuk, hogy az Árpád-kor ácsolt faépületeiről és építményeiről, bútorairól és eszközeiről alig tudunk valamit és sajnos ez a hiány rekonstrukciós kísérleteinkben is feltűnően megjelenik – lealacsonyítóan hatva az Árpád-kori településekről alkotott képünkre. Ezért tartom fontosnak kihangsúlyozni a Pácin – Alsókenderszer-dűlő lelőhelyen előkerült faleletek tanulságait.
A feltárás során még két másik korabeli kút is előkerült, de sajnos ezek nem voltak olyan mélyek, hogy bennük a faszerkezet megőrződhetett volna (habár az egyik alján különböző fajtájú fa gallyacskákat és bokor ágakat sikerült kibontani és dokumentálni. Ennek ellenére bíztató a helyzet a Bodrogköz területén, ugyanis Magyarországnak szinte ez az egyetlen vidéke, ahol az évezredek során jelentősebb folyamszabályozás nem történt, tehát az árvíz minden évben elönti a táj nagy részét – így a föld igazán kiszáradni nem tud – ezért a talajvízszint sem csökken soha az átlagos alá. Emiatt – az ilyen szempontból talajvízszint ingadozásnak sokkal kitettebb Alföldhöz képest (nem beszélve a dombos vagy hegyes vidékekről) itt sokkal több famaradványra lehet számítani a kutakban, mint Magyarország más területein. Csak remélni tudjuk, hogy eme informatív lelőhelyek további feltárásaira egyszer majd pénz is lesz, ezen a sok szempontból elhanyagolt – eldugott területen.
Összefoglalva az elmondottakat megállapíthatjuk, hogy a lelőhelyünkön feltárt régészeti objektumok sok új adattal járultak hozzá a Bodrogköz bronz- és Árpád-korának jobb megismeréséhez; különösképpen igaz ez a 29. számú kút, víz által megőrzött faanyagára és a 28. számú kút alján talált különböző fajtájú fa gallyacskákra (31. kép), melyek nagy mértékben hozzájárulhatnak a lelőhely korabeli, hiteles környezetrekonstrukciójához. Sőt meg kell említenünk, hogy itt egy, a régészeti kutatások során ritkán előforduló helyzethez is szerencsénk van, ugyanis az Árpád-kori településünket azonosítani tudjuk egy forrásokban szereplő korabeli falunévvel! Hiszen az egyik XIII. századi oklevélben említenek a környéken egy Bodoló nevű falut, melyet azért tudunk egyértelműen lokalizálni, mert lelőhelyünk közvetlen közelében található a máig is „Bodolyó”-nak nevezett ér és rét is! Ez a bizonyíték arra, hogy itt található az egykoron Bodolónak nevezett falu. Másrészt fel kell hívnunk a figyelmet arra a sokak által kétségbe vont tényre, hogy a népemlékezet akár 800 évre visszamenőleg is hiteles adatokkal tud szolgálni, hiszen Bodoló falu a 12. század során települhetett be és nagy valószínűséggel a tatárjáráskor el is pusztul. Ezután alapíthatja az egykor esetleg Bodolóban élő lakosság a közelben, az „új” falut: Pácint, mely ma is él és virágzik.
Makoldi Miklós (Herman Ottó Múzeum, Miskolc)
