A Tisza árvízmentesítését célzó Vásárhelyi – terv keretében a Magyar Állam árapasztó tározók kialakítását tűzte ki célul, ennek első lépcsőjeként hármat építenek meg: Borsod-Abaúj-Zemplén megyében egyet (1. kép), Jász-Nagykun-Szolnokban pedig további két tározót. A Bodrogközben, a Cigánd – Tiszakarádi árapasztó Cigánd, Pácin, Nagyrozvágy határában 24,7 km² alapterületű, amelyet az I. és II. katonai felmérésen is ábrázolt Palágcsa – tó mélyedésében és a környezetében fekvő egykori összefüggő lápterületben jelöltek ki (2. kép). A 22 km hosszúságú gát és hullámvédő erdősáv nyomvonalán, valamint az anyagnyerőhelyeken az örökségvédelmi hatástanulmány és az előzetes terepbejárások során hat régészeti lelőhelyet találtunk, valamint a domborzati adottságok alapján további négy potenciális lelőhelyet jelöltünk ki, ahol a növényzeti fedettség miatt nem volt mód az eredményes szemlézésre (3. kép). A beruházás jóvoltából olyan nagy és összefüggő felületeket vizsgálhattunk, amelyre még nem volt lehetőség a Bodrogköz területén. További szerencsénk volt, hogy az észak – déli tájolású árapasztó gátja a Bodrogközben általános észak – déli dombhátakon fut végig, így teljes dombok feltárására nyílt mód.
A Bodrogköz régészeti kutatásában szinte alapvetés, hogy bármely dombra is megyünk fel, ott nagy valószínűséggel lelőhelyet találunk. Ezt figyeltük meg a dombokon végigfutó gátnyomvonalon is és ez vezérelt, amikor az említett potenciális lelőhelyeket kijelöltük. A hat fix lelőhelyből három területén gyűjtöttünk Árpád – kori felszíni leleteket. A három lelőhely közül a Pácin – Alsókenderszer és a Pácin – Szenna – domb már ismert volt Wolf Mária és Révész László 1991-es terepbejárásai nyomán, a kettő között azonban csak 2005-ben fedeztük fel a Pácin – Alharaszt lelőhelyet. A három terület egyébként 2800 méteren belül fekszik, egymás szomszédságában kiemelkedő észak - déli homokdombokon.
A további lelőhelyek közül a tározó északkeleti sarkában fekvő Nagyrozvágy – Pap – dombon már 1972-ben végzett egy kisebb leletmentést Hellebrandt Magdolna, azonban a lelőhely teljes kiterjedését csak a mostani terepbejárások során azonosítottuk. Tőle délre egy kis kiterjedésű ritkás leletintenzitású foltot lokalizáltunk Nagyrozvágy – Sasó – homokon, de a markáns domborzati adottságai miatt az egész, egyébként fűvel fedett, dombot potenciális lelőhelyként kezeltük. Végül a tározó délnyugati, cigándi határában egy nagyobb összefüggő lelőhelyet azonosítottunk, amelyet azonban csak egy magasabb, de ritkás leletsűrűségű dombon érint a gát, azonban ennek magasságát jellemzi, hogy a tetején, egy kora újkori/újkori mésztufa határkő jelezte egykor Cigánd határát.
A régészeti lelőhelyek és potenciális lelőhelyek mellett további két örökségvédelmi értéket is veszélyeztet a tervezett tározó: a középen futó Tiszakarádi – főcsatorna felett két faragott kőből rakott íves újkori eredetű híd is húzódik, ezek megóvása, vagy áthelyezése is mindenképpen örökségvédelmi érdeknek tekintendő.
A tározó által érintett lelőhelyeken 2005. őszén indultak a régészeti feltárások. A legnagyobb alapterületű Pácin – Alharaszt – dűlőben 4,79 ha-on Ringer István (sárospataki Rákóczi Múzeum) és Szörényi Gábor András (Herman Ottó Múzeum) vezetésével folytak a kutatások 2005. év végén, majd pedig 2006. tavaszán és őszén. 2006. novemberében csatlakozott Wolf Mária (Magyar Nemzeti Múzeum) is, aki a lelőhely déli negyedét tárta fel.
A környezetéből enyhén kiemelkedő hosszanti dombháton három korszak, közel 1700 objektumát találtuk meg.
Pácin – Alharaszt legkorábbi lakói a késő bronzkorban (Gáva – kultúra) telepedtek meg. Kiterjedt településüket hosszú ideig használták, ezt bizonyítja a közel 1000 különböző méretű tárolóverem. Igazi csemegének számít több ilyen gödör anyaga is, nagy mennyiségű szemétre került kerámiaanyaggal, illetve paticcsal. Ezek közül azonban kuriózum az egyik, ahol négy hegedű alakú idol és a vélhetően hozzájuk tartozó tálka is előkerült. Az idolok közül a két kisebb női alakot ábrázol, a fej hátoldalán hosszú hajjal, elől a mellkason gyöngysorral. A két nagyobb férfi, díszük csak a vállon átvetett pánt, és a derékról lelógó rojtok (4. kép). Mivel csak egy bronzkori veremházat és egy felszín közeli cölöpszerkezetes házat találtunk, így valószínűnek tartjuk, hogy több felszíni épület is állt a dombon, aminek régészeti nyoma mára már nem maradt fenn. A településhez tartozó urnás – hamvasztásos temetőt a domb északi peremén találtuk meg. Érdekessége, hogy az általában négyzetes sírgödrökbe gyakran sok, 6-8-9 urnát helyeztek el nagyon szorosan egymás mellett. Szerencsére szinte teljesen épen megmaradtak (5. kép).
A második korszak, a vaskor, keltakor (Kr. e. 2-1 század) emlékei elsősorban gödörházakban jelentkeztek. Ezen lekerekített téglalap alakú, szabályos rendszerű, cölöphelyes veremházak mindegyike a domb északnyugati oldalán helyezkedett el, valamennyi tengelye északkelet - délnyugatra tájolva. Egy házban találtunk csak ideiglenes tűzrakóhely nyomát, a többiben semmiféle tűzhely nem volt (6. kép). A házakhoz mindössze néhány tárolóverem és egy kút tartozhatott. Így tehát egy kis telepet képzelhetünk el itt, néhány gödörházzal.
A keltakori településhez köthetjük a dombon rendszertelenül elhelyezkedő öt zsugorított csontvázat is. Mindegyiket egy – egy kis méretű gödörbe helyezték. Két érdekes temetkezést is megfigyeltünk köztük. Az egyik esetben a halott mellé egy fiatal vaddisznót is fektettek, oly módon, hogy az ember karjaival átölelte az állat nyakát, a két orr pedig jóformán egymáshoz simult (7. kép). Még ennél is furcsább rítust figyeltünk meg egy másik sírban, ahol az ember feje helyén egy levágott kecskekoponyát találtunk, a saját feje pedig a sír szélébe volt elhelyezve. A csontozata alapján beteges ember lehetett, akit testi hibái miatt vagy nagyon tiszteltek, mint sámánt, és ezért is tették a kecskekoponyát a feje helyére, vagy pedig pont fordítva beteges élete mellet még megvetésben is részesült, és ezért helyeztek a feje helyére állatkoponyát (8. kép). Érdekes, hogy a szlovéniai Rabelcjában talált Kr.e-i 2-1. századbeli római gemmán hasonló ábrázolás látható, így esetleg egy délről beáramlott kultusz része volt ez a temetkezés is.
A lelőhely utolsó lakói az Árpád – korban telepedtek itt meg. A Pácin – Alharaszton feltárt 1687 stratigráfiai egységből 144 Árpád – kori jelenséget azonosíthattunk, ez az összes egység 8,5 %-a. Az objektumok jelentős hányadát a különböző gödrök alkották (hamusgödrök, munkagödrök, ülőgödrök, szemétgödrök), számszerűen 54 db. A második legtöbb objektumunk a veremházakhoz és különböző épületekhez, szárnyékokhoz tartozó 38 cölöplyuk volt. 24 kemencehelyet lokalizáltunk, ebből 19 szabadban lévő kemence volt, 5 pedig lakóépületekben került elő. Összesen 5 Árpád – kori veremházat találtunk a 4,79 ha-on, valamint 7 állattartó karám árkát fedeztük fel. A település dombján egy, a korszakból származó kutat is feltártunk.
A lakóházak viszonylag szórtan, egymástól távolabb helyezkedtek el. Mindegyik azonos, félig földbemélyített ágasfás – szelemenes szerkezetű, lekerekített sarkú téglalap alaprajzú volt (9. kép). Három észak – déli, kettő nyugat – keleti tájolású. Valamennyi veremház betöltése erősen faszenes, hamus zsíros fekete föld volt és ugyanez mondható el a többi Árpád – kori objektumról is. Ez a fajta egységes betöltés egy nagyobb égésre utalhat a településen. Mindegyik lakóépületben azonosítottuk az állandó jellegű tüzelőberendezést, kemencét. Az észak – déli tájolású házakban valamennyi esetben a délnyugati sarokban építették fel a kemencét. A nyugat – keleti házakban egy esetben északkeleten, egy esetben pedig északnyugaton volt. Bejárat helyét egyetlen esetben sem tudtuk egyértelműen azonosítani, de az eddigi általános megfigyelések alapján a kemencével szembeni hosszanti oldalt lehetett az egykori belépő. A Bodrogközben évente közel 200 szeles napot szokat regisztrálni, gyakran igen erős lökésekkel. Mivel az uralkodó szélirány általában észak – északnyugati, ezért véleményünk szerint a bejáratok a keleti, illetve a déli oldalon helyezkedtek el, azaz minden esetben a kemencével szemben.
Viszonylag nagy számú szabadban álló kemencét tártunk fel (10. kép), ezek között ipari tevékenység nyomaira is bukkantunk, egyik helyen nagyobb mennyiségű vasbuca került elő. Hasonló tevékenységre utalt két már említett épületünk is, ahol a lakófunkció felhagyását követően nyitott oldalú színszerű műhelyeket alakítottak ki újabb kemencékkel. Ezek egyikében vassalak bizonyítja a vasművességet.
Már a humuszoláskor jól látható volt több kisebb – nagyobb karám foltja. Az ovális árkok megegyeztek abban, hogy egyikben sem volt cölöplyuk nyoma. Ezt azzal magyarázhatjuk, hogy a kerítést vagy az árok mellé kihányt földsáncba helyezték, vagy pedig csak valamiféle egyszerű sövénykerítést készítettek. Két szokatlanul kicsi karámot is találtunk, ezekben talán sertéseket őriztek. Egy esetben egymást metsző karámárkokat is megfigyeltünk, ezek egyidőben léteztek, tehát egyfajta belső osztásként funkcionáltak. Vélhetően több fajta, vagy pedig különböző korú állatok elkülönítésére használhatták őket (11. kép).
Az Árpád – korra datálható leletanyag döntő többsége kerámia. Jellemző rájuk, hogy erőteljesen tagolt, fedőhoronnyal ellátott peremkiképzésű darabok. A vállon gyakori a körömbenyomkodás, vagy egytagú hullámvonal alatt 3-4 sor vízszintes vonalbekarcolással. Pácin – Alharaszton sem találtunk cserépbogrács töredéket, hasonlóan a Bodrogköz többi területén végzett kutatásokhoz. A leleteket párhuzamaik alapján a 12 – 13. századra keltezhetjük. Későbbi leletünk már nincs, az Árpád - kort követően már nem volt újabb megtelepedés a lelőhely dombján.
Felmerül a kérdés, hogy milyen településnek is nevezzük az itt megtalált öt házas Árpád – kori telepet. Tanyaszerűnek, vagy faluszerűnek? Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy egy – két felszíni épület is bizonyára állhatott még a dombon, aminek nem maradt régészeti nyoma, így valójában öt – hét épület is alkothatta a települést (12. kép, 13. kép). A leletek alapján a 12 – 13. századra keltezett lakóhely pontosan beilleszthető az ekkor elszaporodó, majd a 13. század folyamán pusztásodó, mindössze néhány háztartással és gazdasággal rendelkező prédiumok sorába. A Bodrogköz Árpád – kori lelőhelygazdagsága is arra utal, hogy hasonló méretű apró faluhelyekkel számolhatunk, azaz a mocsaras környezetükből kiemelkedő megtelepedésre alkalmas dombokon, a domb méretéhez igazodó kicsiny településeket létesítettek. Ezek nagy része nem szerepel a történeti forrásokban. Egy 1254-es oklevélben azonban említenek egy Bodoló nevű falut a környéken. Ennek lokalizálását a Cigándi árvízi tározó északnyugati területére helyezhetjük, amit több földrajzi helynév is megerősít a környéken. Bodoló azonban valószínűleg nem Pácin – Alharaszton volt, hanem tőle északra 1 km-re, a Pácin – Alsókenderszer lelőhelyen. A mi dombunkkal azonban biztosan volt kapcsolata, így kis településünket egy Bodoló határában lévő prédiumként értelmezhetjük. A leletek alapján, a hasonló jellegű társaival együtt ez a kis település is a 13. század első felében végleg elnéptelenedett.
Érdekes eredményekkel járt a lelőhelyen végzett talajtani kutatás, valamint a térinformatikai feldolgozás is. A talajtani szelvényekkel lehatároltuk az időszakosan vízjárta területeket. Ez az ún. glejes talajú terület csak időszakosan, de rendszeresen volt/van víz alatt: a tavaszi hóolvadáskor és a nagyobb nyáreleji esőzésekkor. Ugyan a glejes talaj mind a mai napig folyamatosan képződik és alakul, ezért kérdéses, hogy az egyes korokban mi volt az időszakosan vízjárta, „vízben tocsogós” terület magassága, illetve határa, amely az emberi megtelepedésre alkalmatlan? Erre a kérdésre a feltárt régészeti jelenségek helyzetével tudunk választ adni: az Árpád – kori veremházak mind a glejes, vasoxidos talajtól távol a domb legmagasabb területén fekszenek minimum 96 m tszf-i magasságban, míg a vízjárta terület legmagasabb pontja 95,49 m tszf. Tehát szórt elhelyezkedésű házaik maximálisan alkalmazkodtak a vízjárási viszonyokhoz. Kis létszámú településük kiterjedésének a vizenyős terület szabott határt. Ez a domb ennyi ház, illetve gazdaság ellátására volt alkalmas. Az Árpád – kori objektumokkal szemben azonban a vaskori házak, vagy a bronzkori tárolóvermek sokkal mélyebben helyezkednek el, ami utalhat arra, hogy ebben az időszakban szárazabb lehetett a klíma a 12 – 13. századinál, vagy akár a mainál is.
A domborzat szintvonalas felmérésével és az eredeti mikrodomborzat meghatározásával pedig kiderült, hogy a ma egységes hosszanti dombhát eredetileg több kisebb domb és völgy/mélyedés rendszere volt, ami az ember megjelenésével erodálódni, illetve feltöltődni kezdett (14. kép). A feltöltődés a bronzkorban volt a legintenzívebb, nyílván ennek az is oka, hogy ebben a korszakban volt legsűrűbben és leghosszabban lakott a terület.
A lelőhely feltárását 2006. december közepén befejeztük. 2007-ben a dokumentáció és a feldolgozások elkészítése mellett újabb ásatási feladatunk a gát nyomvonalán 1 km-re délre található Pácin – Szenna – domb régészeti megelőző feltárása lesz.
(Herman Ottó Múzeum-Miskolc)
