Sátoraljaújhely Város Önkormányzata és a Magyar Nemzeti Múzeum Rákóczi Múzeuma közötti együttműködési megállapodás nyomán 2007 nyarán elkezdődött a teljesen elpusztult újhelyi vár régészeti kutatása. Az előadás első részében összefoglaljuk a várra vonatkozó történeti forrásokat, különös hangsúllyal az Árpád-kor időszakára vonatkozó lokalizációs problémákra, és az ehhez tapadó - máig ható - téveszmékre. Közlésre kerülnek a feltárást előkészítő év műszeres felméréseinek megfigyelései (geodézia, geofizika), melyek alapján elkészült a vár teljes területét érintő feltárási ütemterv. A beszámoló második részében bemutatjuk a Várhegy platójának DK-i felében megkezdett régészeti feltárás és azt követő dokumentálási munka eddigi legfontosabb eredményeit,  kitérve a feltárás során előkerült régészeti leltanyagra. Az előadás zárásaként felvázoljuk a másfél évtizedre tervezett kutatómunka további feladatait, s a  Várhegyre vonatkozó távlati terveket.sem hoztak napvilágra olyan információkat, melyek az Árpád-kori keltezést alátámasztották volna. A torony felmenő falainak az 1990-es években elvégzett vizsgálata és az annak környékén végzett korábbi feltárások dokumentációinak újraértékelése során végül a kutatók azt a megállapítást tették, hogy a torony egy koncepció részeként, együttesen épült a hozzá csatlakozó városfallal, méghozzá 1534 és 1541 között, Perényi Péter birtoklásának idején. Miután ezzel a 13. századi pataki vár egy csapásra „eltűnt” a kutatók szeme elől, égető tudományos kérdéssé vált, hogy akkor vajon hol kereshetjük az 1261-es adománylevélben szereplő erősséget, mely „castrum Patak”, „castrum Potak” vagy „castrum Potok” formában jó néhány további 13. századi és 14. század eleji forrásban is megjelenik. Détshy Mihály 1966-ban megjelent tanulmányában a rendelkezésére álló forrásadatokból arra a következtetésre jutott, hogy az Árpád-kori castrum Potok azonos az 1261. évi szabadalomlevélben említett „castrum nostrum de urhigy”-el. Elméletének igazolására egy 1310-ből származó oklevelet említ, mely az újhelyi remeték által vásárolt földbirtokról szól. Ez a föld „a pataki vár alatt, a nagy úttól, amely patak faluba vezet, balra, Újhely falu lakosainak földje közepette” terül el. A leírás azt bizonyítja, hogy ezt a területe nem kereshetjük a mai pataki vár mellett vagy alatt. Az oklevél alapján tehát az akkori „castrum Potok” nem azonos a mai pataki várral, az ott emlegetett erősség a Sátorhegy keleti nyúlványán, a mostani Várhegyen állt. Ez alatt húzódott az Újhelyből Patakra vezető út, és ettől balra, a mai sátoraljaújhelyi vasútállomás és az egykori kisvasút Várhegy-megállója közötti területen fekhetett a remeték földje. Détshy szerint az újhelyiek 1261. évi szabadalomlevele és az északi toronnyal kapcsolatos 1262. évi adománylevél is közvetve ezt látszik alátámasztani. Igen ám, de hogy kerülhet a pataki vár Újhelybe? Erre lehetséges ma- gyarázatnak tűnik a Szűcs Jenőnél és Détshy Mihálynál egyaránt megjelenő elképzelés, miszerint az Árpád-kor időszakában „Patak terra” a mai település határait minden irányban túllépő települési egység volt. Patak tehát nem egy települést jelentett, hanem egy tágabb territóriumot, amibe a 13-14. században beletartoztak Újhely és Patak települések, és ezek tartozékai is. Egy 1334-es     oklevélben szerepel előszö „Datum in Wyheluara” kifejezés. Ez a legkorábbi, jelenleg ismert megjelölés, mely kétségtelenül Újhelyben lévő várra vonatkoztatható. A 14-15 század fordulójától aztán megsokasodnak azok a források, melyek az újhelyi várról, újhelyi várnagyokról tesznek említést. Zsigmond király 1390-ben Perényi Miklós szörényi bánnak adományozta. Fia, Miklós halálával a Perényiek ezen ága kihalt, s a vár 1428-ban ismét királyi birtokba került. Az uralkodó azonban a következő évben megint eladományozta, ezúttal a Pálóczi családnak. A család utolsó férfitagja, Antal elesett a mohácsi ütközetben, s a vár, hasonlóan Sárospatak várához, Perényi Péter kezébe került. 1528-ban János király foglalta el Patak és Újhely várát, mely utóbbit 1529-ben foglalt vissza Perényi.előbbi szelvényünkkel megegyező szinten habarcsos padlórészletet tártunk föl,   a szelvény keleti részében, pedig a padlószint felett, de még az omladékrétegben Ny-K-i irányban, egymással párhuzamosan fekvő gerendamaradványokat figyeltünk meg. Utóbbi szelvényünkben ugyancsak jó állapotban dokumentálhattuk a habarcsos padlót, közvetlenül felette 40 db, ólomból öntött, még félkész puskagolyó látott napvilágot. Az újhelyi vár feltárt maradványainak nagyléptékű kiépítésére és fizikai értelemben vett rekonstrukciójára tervünk szerint nem kerül majd sor. A mostani, a vár összterületét tekintve még meglehetősen csekély méretű feltárt zónában érzékletesen látszik, hogy a napvilágra került rommaradványok megfelelő színvonalon elvégzett konzerválás után önmagukban, mindenféle ráépítés nélkül értelmezhetővé teszik majd a vár alaprajzi rendszerét, világosan elkülöníthetőek lesznek egymástól a védelmi, lakó, reprezentációs és gazdasági funkciót betöltő építészeti részletek.  

Műemléki szempontból több örvendetes lehetőség nyílt idén középkori várromok kutatására és konzerválására Borsod-Abaúj-Zemplén megyében. Ezek irányítását a Herman Ottó Múzeum végezte a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Észak-magyarországi Irodájának közreműködésével. Mivel megyénk várakban kiemelkedően gazdag vidék, ezért örökségturisztikai szempontból kiváló célpont lehet. Azonban az objektumok zöme az átlag turisták számára érthetetlen földhányás az erdők közepén, imitt-amott néhány omladozó, növényzettel benőtt falszakasszal. Ezek bemutatása természetesen még kedvezőbb gazdasági viszonyok között is több emberöltőt venne igénybe. Néhány példa azonban igazolhatja, hogy legalább a megóvásuk, vagy éppen a hosszútávra tervezett, feltárással egybekötött bemutatásuk napjainkban is lehetséges. 2009-ben Cserépváron, a dédesi várban, Regécen, Szádváron, Sátoraljaújhelyben, Tokajban és Vadnán folytak várásatások. Előadásomba ezen kutatások közül választottam két példát. Cserépvár tervásatásához kapcsolódó konzerválási munkálatok, valamint a dédesi vár életveszély-elhárításához kapcsolódó régészeti megfigyelés és helyreállítás pozitív és negatív tapasztalatait szeretném bemutatni.

A sárospataki XVII.-szdi ágyúöntő műhely maradványain végzett romkonzerválási
munkálat ismertetése jó alkalom arra, hogy utalás történjen a régészet,
a kőrestaurálás és az építészet szakmai területeit érintő tevékenységről a romkonzerválásról,
annak általános és speciális problematikájáról.
Itt Sárospatakon sikerült egy példaértékű beavatkozást megvalósítani a
szakmák között, melynek eredménye ez a védettség és bemutathatóság közötti
ideiglenes állapot.
Ezt a védhető állapotot a lefedés módjának megválasztásával, a maradványok
tisztításával, rögzítésével, részleges rekonstruktív, biztosító kiegészítésével
teremtettük meg. Kialakítottunk egy esztétikus megközelítési módot a
leginkább sérülékeny téglalépcső fölé, megoldottuk a felületek vegyszermentes
védelmét a bilógiai kártevőkkel szemben. A szakma megtekintheti a romokat, de
a látogatókat még nem lehet a feltárási területére engedni.
A mai állapotot befolyásoló módszerekről, azok eredményeiről kívánok
beszélni, a romok tisztításáról, kiegészítésének újszempontú módszereiről és
hosszútávon történő fenntarthatóságáról
A romokkal való foglatosságot a romvédelmet, a romrekonstrukciókat
régóta elvégzi a műemlékvédelem, viszont annak valamilyen elvi szempontrendszerét
nem volt alkalma eddig megteremteni. Ennek az oka az is lehet, hogy
nincs diszciplína, mely befogadta volna a romkonzerválást, a romkonzerválást
műveljük, de sehol sem oktatják.
A romkonzerválás a kőrestaurálás mellékhajtásaként kezd virulni, edddig
alapvetően építészeti feladat volt a romok védelme. Tekintettel azonban arra,
hogy az idő bebizonyítja, hogy több építész bicskája beletört az adott feladatokba,
ezért szélesebb rátekintésben kiderül, hogy egy igen összetett kérdéssel
állunk szembe, ha romot akarunk konzerválni.
Tudomásul kell venni, hogy a feltáráskor a romot egy trauma éri, és abban
a pillanatban elkezdődik egy rom pusztulása, amikor az a felszínre került. A föld
védelme alól kikerült, kitakart romokon napok alatt a felszínre jutnak a sók és
kikristályosodnak, ha letakarjuk, akkor a penészek, gombák hetek alatt tanyát
ütnek, a kevés fény mellett a zuzmók és mohák hónapok alatt kivirítanak.
A régész elvégzi a feltárást, a restaurátor feladata a feltárt dolgok restaurálása,
konzerválása. A tárgy szempontjából viszont kedvező, ha nincsenek éles határok
és nagy időbeli távolságok a két szakmai beavatkozás között, valamint a
végleges építészeti megoldás megvalósítása körül. Hazánkban sok példa bizonyítja, hogy nem tudunk jól bánni romjainkkal,
elég csak megnézni Tácot, Eger várbeli romjait, Vértesszentkeresztet, Pilisszentkeresztet,
jó példa a pécsi ókeresztény emlékek romjainak a bemutatása, az ott
épülő középkori egyetem romkonzerválása, de a visegrádi palota helyreállítást
már nem sorolnám ide.
A romkonzerválásnál meg kell találni a hordozó anyagnak és az általa hordozott
szellemi tartalomnak a harmónikus együttélését és tartós fennmaradásának
lehetőségét.